2015. január 7., szerda

5.rész - '...segíteni akarok'

Sziasztok!
Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Tudom, hogy sokat késtem vele, de ennek az oka is megvolt. Nem nagyon volt időm írni és mivel elég sok blogot vezetek egyszerre nincs mindegyikre időm. De már kettőt befejeztem, most pedig több időm lesz a többire. Nem mondom azt, hogy rendszeresen hozom majd a részeket, mert tudom, hogy nem sikerülne, de nem lesz ennyi idő közöttük ezt megígérhetem. Nagyon köszönöm a bíztatást és hogy az olvasóim megmaradtak annak ellenére is, hogy újrakezdtem a blogot. Akkor nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!
U.I. már pár hete elkezdtem egy új blogot írni, ha van kedvetek akkor nézzetek be: Runaway with me
Ölellek Titeket!

-----------------------------------------------------------------------------------



 Érezem. Tisztán érzem, hogy engem néz az a smaragdzöld szempár. Mióta ébredezek, tisztába vagyok vele, hogy bámul. Fel szeretnék kelni és minnél hamarabb elmenni ebből a szobából és estig vissza sem jönni, de félek. Félek a tudtára adni, hogy fent vagyok. Félek attól, hogy szembe kell néznem vele. A tegnapi után már nem tudok olyan lenni vele, mint előtte, már nem menne. Hiába volt kedves az este, nem tudja velem elfelejtetni a történteket, sem pedig a fájó csuklóimat. 
  A hátamra fordulok, majd lassan kinyitom a szemeim. Itt az idő, nem fogok tovább várni, hogy kimenjen a szobából, mert valószínűleg úgysem tenné. Tudom, hogy beszélni akar velem és addig engem sem fog békén hagyni, míg nem mondta el nekem, amit szeretne. Felülök az ágyban, majd a szemem a kezeimre téved, ahol tisztán látszik a szorításának lilás foltja. 
  - Miért nézel már percet óta? - kérdem halkan. 
  - Én csak... - morogja. - Én csak bocsánatot szeretnék tőled kérni a tegnapi miatt. 
  - Tegnap is hallottam. - fordítom fel a fejem, mire megdermedek. - Mi történt az arcoddal? - kérdem csendesen.
  - Semmiség. - érinti meg a szája sarkában lévő sebet, mire felszisszen. - Ne foglalkozz vele.
  - Semmiség. - forgatom a szemem, majd kiszállok az ágyból és magam is meglepve indulok el felé. - Mi történt a száddal? - guggolok le elé. - És ne mond nekem azt, hogy semmi, mert nem vagyok hülye.
  - Verekedtem. - morgoja. - Elégedett vagy? - kérdezi kicsit durvábban, mire hátrébb húzódom. - Sajnálom nem akartam ilyen durva lenni. - kapja el a kezem. - Nem akartam ezt tenni veled. - simít végig a csuklómon. - Csak... nem szeretem, ha a szemembe hazudnak. Tényleg nem szerettelek volna bántani. - néz a szemembe.
  - Tegyük fel, hogy elhiszem és talán képes lennék meg is bocsájtani, de felejteni nem fogok. - sóhajtok fel. - Viszont ezen - mutatok a szájára - segíteni akarok.
  - Miért akarsz nekem segíteni, mikor bántottalak? - ráncolja össze a homlokát.
  - Őszintén? Én magam sem tudom. - vonom meg a vállam. - De sosem voltam olyan lány, aki valakin nem segít, ha tud. Lehet, hogy megbántottál, de attól még nem akarom, hogy szenvedj. - állok fel, majd indulok meg a fürdő felé, ahonnan egy dobozzal térek vissza. - Szabad? - kérdek rá, mielőtt mellé ülnék. Bizonytalanul bólint egyet, én pedig helyet foglalok mellette.
  Kinyitottam a dobozkát, majd kivettem belőle egy kisebb darab vattát, amire fertőtlenítőt öntöttem. Óvatosan fordultam felé, majd emeltem fel a kezem, hogy magam felé fordítsam az arcát. Érintésemre összerezzent, mire el akartam húzni a kezem, de utána kapott és visszatett. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt.
  - Ez egy kicsit csípni fog. - suttogom, majd lágyan ráhelyezem a sebére, mire ő összeszorítja a szemeit. - Sajnálom...
  - Túlélem. - sziszegi. - Különben is az én hibám, nem a tied.
  Miért akarok ennyire segíteni neki? Mi a fenéért érdekel, ha fáj neki? Hiszen megérdemli. Szóba se kéne állnom vele, most mégis itt ülök mellette sebét tisztítva, mert képtelen vagyok elnézni azt a csúnya foltot a szája sarkában, ami eltorzítja szép arcát. A vattát magam mellé teszem, majd egy kisebb tubusból nyomok az ujjamra gyógykrémet, de persze csak akkor jut eszembe, hogy hová is kéne kenjem mikor már késő. A száját nézem, de nem merek megmozdulni. A kezem ami eddig egy helyben tartotta a fejét, leejtettem és csak néztem. Próbáltam eldönteni magamban mit is kéne most tennem. Egy mély levegő után felemeltem a kezem, majd az arcához közelítettem, de mielőtt még hozzáérhettem volna, megálltam.
  - Nem kell félned. - simítja kezét az enyémre, majd előretolja, hogy megérintsem sebes arcát. - Nem foglak bántani. - suttogja, mikor észreveszi, hogy mozdulni sem merek.
  Nyelek egyet, majd gyengéden elkenem a krémet, aztán pedig gyorsan elhúzom a kezem.
  - Kész is. - csukom össze a dobozt. - A mai napon még égni fog, de a következő napon már jobb lesz, vagyis a bátyámnak mindig bejött. - vonom meg a vállam, majd zavartan felállok, hiszen csak most kapok észhez, hogy említettem neki, hogy egy bátyám.
  - Köszönöm. - mosolyodik el lágyan. - Tényleg sajnálom, amit a tegnap tettem. - néz a szemembe. - Tudom, hogy nem lett volna szabad felhúznom magam, de ilyen vagyok, nem tudok magamon változtatni...
  - Tényleg semmi baj. - pillantok vissza rá a fürdő ajtajából, majd belépek.
  A dobozt visszahelyezem a helyére és sóhajtva a falnak dőlök. Segítettem neki, pedig meg sem érdemelte. Bocsánatot kért tőlem, én pedig rábólintok, hiába tudom, hogy képtelen vagyok elfelejteni a tegnapot. Sosem ment valami jól a felejtés, lehet, hogy megbocsájtottam, pedig teljesen kitörölni az elmémből sosem fogom tudni.
  Miután megmostam és megtöröltem az arcom megpillantom magam a tükörben. Nem lepődök meg, hogy a szemeim kicsit vérben vannak, hiszen ez történik azokkal, akik képtelenek nyugodtan aludni, mivel az az érzésük, hogy a szobatársuk képes kiugrani az ágyból és kést szúrni a szívükbe, pedig tudtam, hogy nem tenné meg. Annak ellenére, hogy bánt velem ezt nem tudom kinézni belőle.
  Kilépve a szobába még mindig az ágyon találom, elterülve. A szekrényemhez lépek kihúzok belőle egy fekete rövidnadrágot és egy fehér toppot. Annak ellenére sem akarok a szobában maradni, vele, hogy most szelíd, mert ki tudja mikor teszek vagy történik valami, ami miatt ismét dühöngeni kezd.
  - Mész valahová? - kérdi halkan, mire abbahagyom a mozdulataim.
  - Igen, azt hiszem szeretnék körbenézni a városban. - pillantok rá.
  - Ha szeretnél egy kísérőt vagy valakit, aki megmutassa neked a város legszebb helyeit akkor szívesen segítek.
  Meglepődöm kedvességén, nem hittem volna, hogy ilyen is tud lenni.
  - Ez szép tőled. - motyogom. - De jobban szeretnék egyedül menni, talán majd máskor.
  Vagy inkább soha.
  Mielőtt még bármit tudott volna mondani, visszarohantam a fürdőbe és átöltöztem. Hajam a fejem tetejére kötöttem, majd egy kis sminket raktam fel magamra.
  Még korán van, ezért abban reménykedem, hogy összefutok vagy Dylannel, esetleg Vikivel.
  A folyosón sétálva rengeteg ismeretlen arc jön velem szembe, néhányan rám mosolyognak, amit én viszonzok is, néhányan pedig végignéznek rajtam, majd fintorogva haladnak el mellettem. Ennyire csúnya lennék? Nem hiszem a szüleim sosem mondták és én sem gondolom ezt magamról, még ha ez nagyképűség is.
  - Kelly! - jelenik meg hírtelen előttem Louis, mire én felsikítok, amin ő természetesen nevetni kezd. - Nem akartalak megijeszteni, csak szólítottalak, de te meg sem hallottál vagy az is lehetséges próbáltál figyelmen kívül hagyni.
  - Szia. - nézek fel rá. - Csak elgondolkodtam, annyira udvariatlan nem vagyok, hogy figyelembe se vegyem, ha valaki a nevemen szólít.
  - Igen, ezt gondoltam. - mosolyog rám. - Jól vagy? - aprót bólintok. - Örülök, hogy nem zárkóztál be a szobába mindez miatt.
  - Az hülye ötlet lenne. - nevetek fel kínosan. - Ha bezárkóznék akkor összezárnám magam vele és azt nem igazán szeretném.
  - Tényleg nem akart bántani, remélem tudod?!
  - Elhiszem, de nehéz valakinek a közelébe lenni, aki egyszer már fájdalmat okozott neked. Lehet, hogy nem szán-szándékosan, de megtette. És nekem ennyi már elég, hogy egy ideig kerüljem őt.
  - Megértelek. - sóhajt fel. - Nem könnyű vele, ezt tapasztalatból mondom. - nevet fel. - De azért remélem engem nem szeretnél kerülni...
  - Bármilyen furán is hangzik, benned csalódtam, de kellemesen. Azt hittem te is olyan bunkó és arrogáns vagy, mint Harry, de tévedtem. Kedves vagy és lehet, hogy a kinézeted kicsit ijesztő, az olyan lányoknak, mint én, de belül én kedvesnek látlak téged.
  - Az hiszem ezt megszokás köszönni, szóval kösz. - vakarja meg a tarkóját. - Nem tudom, hogy mire érted az olyan lányokat, mint te, mert általában a jó kislányok a rossz fiúkra buknak. A rossz fiúk pedig mindig a jó kislányokat szemelik ki maguknak, ez az egytelen dolog, ami sosem fog megváltozni ezen a világon. - vonja meg a vállát. - Jó volt veled beszélgetni, de nekem mennem kell, vár rám arrogáns barátom.
  Nevetve integetek neki, miután elhalad mellettem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha majd ezt mondom egy ilyen fiúról, de Louis sok mindenben különbözik a többiektől. Lehet, hogy csak pár órája ismerem őt, de még egyszer sem hozta rám a frászt, szándékosan és nem volt velem goromba, csak kedves és vicces.
  Éppen az ajtónál vagyok amikor megpillantom a lépcsőn várakozó Vikit. Lépteim felgyorsítva hagyom el az épületet és állok elé.
  - Szia Viki! - mosolygok rá.
  - Jó reggelt új lány! - csiripeli. Annyira vidám és kedves lány, el sem hiszem, hogy eddig csak ő állt le velem beszélni. - Mit keresel itt ilyen korán?
  - Nekem ez már nem korán. - nevetek fel. - Különben a város tervezem megnézni. - mosolygok rá.
  - Akkor mit szólnál egy csajos naphoz, mielőtt még elkezdődne a meló? - kérdezi vigyorogva.
  - Miért is ne?! - bólintok rá.

2 megjegyzés: