23.rész - Eltelt egy év

  Ijedtség. Ez az az érzés, ami teljesen átveszi az uralmát fölöttem. Úgy érzem, mintha megállna körülöttem az idő, mintha minden egyes másodperc eltelte maga lenne az örökkévalóság. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, de egyáltalán lehet erre valamit válaszolni? Nem igaz. Bár valószínűleg más lányoknak menne és egyből rávágnák a választ, de én nem ők vagyok. Zavarban vagyok, azt sem fogtam még fel, hogy megtalálta és elolvasta, nem azt, hogy rá is jött az egésznek a lényegére, amire még én is csak pár napja jöttem rá teljes egészében. 

  Feltűnt, persze, hogy feltűnt, hogy hasonlít rá a főszereplő, de azt hittem eleinte ez csak azért van, mert őt látom minden egyes nap a legtöbbet, de hamar rá kellett jönnöm, hogy amiket leírok, az nem azért van, mert látom, hanem, mert így érzem magam a közelébe, ezt váltja ki belőlem. Mindent leírtam, ami valaha is felmerült bennem, amikor kettesben vagyunk. Olyan dolgokat írtam oda, amit eddig még egyszer sem mertem neki megemlíteni, de írásban megtettem, mert abba bíztam, hogy semmiképp sem kerülhet a kezei közé, de tévedtem. Megtalálta. Ezért pedig nem is ő a hibás, bármennyire is szeretném beállítani, hanem én. Hiszen én voltam a felelőtlen, aki itt hagyta a mappát. Ha nem teszem meg, akkor nem jött volna rá és nem teszi fel ezt a kérdést, aminek a válaszától még én magam is félek. 

  - Kelly - szólal meg lágyan, de én továbbra is lehunyva tartom szemeim. Nem tudok ránézni, félek attól, amit majd látok, félek attól, amit mondanék, ha ránéznék ebben a pillanatban. - Nézz rám - suttogja, végigsimítva az arcomon. - Kérlek - lehel egy puszit a hajamba, mire felsóhajtok. 

  - Sosem lett volna szabad megtalálnod - motyogom alig érthetően. - Én...

  - Én mégis örülök neki, hogy megtaláltam - mosolyodik el. - Most már értem, hogy miért nem engedted, hogy beleolvassak, amikor kértem, de azt még mindig nem, hogy mióta tart ez és, hogy miért nem beszéltél nekem róla soha?! Nem akarom erőltetni, mert tudom, hogy nem lesz róla könnyű beszélni, de tudnom kell... tudnom kell, hogy mióta vagy szerelmes belém.

  - Ne kérj tőlem ilyet... - remeg meg a hangom.

  - Zavarban érzed magad - jelenti ki, sokkal inkább magának, mint nekem. - Nem kell, előttem nem kell. Ismersz, tudod, hogy én, hogy érzek irántad, itt az ideje, hogy én is megtudjam mi a helyzet veled. Ha szeretnéd, beszélek először én egy kicsit az érzéseimről, de meg kell nekem nyílnod, mert tudni szeretném, rendben? 

  Milliószor beszélt már erről az utóbbi időben, de én most ebben a pillanatban úgy érzem, hogy bármit szívesebben hallgatnék, mint az érzéseiről való beszédet. Természetesen örömmel tölt el, amikor erről beszél, de nem most. Most zavarban érzem magam legszívesebben az ágy alá bújnék és megvárnám, míg elfelejti, amit olvasott és csak akkor bújnék elő. Pont úgy viselkedem, mint egy gyerek, pedig ha a koromat nézzük, akkor érett felnőtt ember vagyok. Szembe kéne néznem a történtekkel és elmondanom, amit már rég meg kellett volna tennem, de akkor miért félek ennyire tőle? Miért érzem azt, ha az érzéseimről kell beszélnem, hogy lehetetlent akarok? Nem akarom ezt érezni. 

  Sóhajtva dőlök vissza az ágyra majd takarom el kezeimmel az arcom. Érzem, ahogy Harry is mellém fekszik, majd könyökére támaszkodva hajol hozzám közel.

  - Ne érezd magad feszültnek, boldog vagyok... azt hiszem, te vagy az a lány, aki eléri, hogy teljesen elfelejtsem Jadet és újra bízzak a szerelemben... Akkor kezdem én.

  - Nem kell - vágok közbe. - Nem így akartam, hogy megtudd - suttogom. - Egyszerűen még számomra sem tiszta nagyon sok dolog, de egyben biztos vagyok, már az első találkozásunkkor felkeltetted az érdeklődésem - motyogom. - Ne kérdezd, hogy miért, de már akkor melegség szökött végig a testemen. Először azt hittem, hogy a félelemtől, de később rájöttem, hogy semmi köze sem volt ahhoz. Igaz végig abban a hitben éltettem magam, hogy félek tőled, aminek az oka is meglett volna, de nem így van... nem félek tőled és sosem tettem. Louis mellett is jól éreztem magam, de be kell vallanom, hogy melletted teljesen más volt. Ő számomra, csak egy barát, te annál sokkal több vagy. A fejembe és a szívembe férkőztél. A kérdésedre nem tudok válaszolni... először észre sem vettem, hogy miről/kiről írok, de később pedig már késő volt. Mivel még sosem éreztem ilyet, nem tudom neked megmondani, de egyet tudok... nem akkor volt, amikor engedtem neked - suttogom - hanem előtte... jó pár nappal előtte.
  Zöld iriszei csillogni kezdenek, arcára mosoly kúszik, ami megmutatja nekem édes gödröcskéit. Milyen fura ezt a szót rá használni. Ha valaki ezt meghallaná, biztosan megdöbbenne, hiszen ki mond ilyet egy tetoválásokkal és hasonló rosszfiús dolgokkal van tele? Valószínűleg senki, azokon a személyeken kívül, akik pontosan tudják, hogy milyen emberek valójában, nekem pedig volt alkalmam ezt megtapasztalni.
  - Nézz rám - simít végig az arcomon. Sóhajtva emelem rá tekintetem, majd nézek bele szemeibe. - Ettől szebb dolgot nem is mondhattál volna nekem - suttogja közel hajolva hozzám. Nekem ennyi is teljesen elég, hogy tudjam mit érzel - tapasztja ajkait az enyémekre.

***

  Bevallom, hogy nem kicsit tartok a találkozástól. Harry hiába próbál megnyugtatni, nem megy neki, pedig azokból, amit elmondott nekem Gemmáról tudom, hogy kedves lány és már most imád engem, pedig még nem is találkoztunk, de akkor miért érzem ezt a görcsöt a hasamban? Miért félek? Annyiszor olvastam már ilyet a regényekben, de az én helyzetem mégis más. Nekem nem a szülőknek kell megfelelni, hanem a nővérének, viszont ha lenne választási lehetőségem, akkor mindkettőnek szeretnék a kedvére tenni, de lehetetlen. 

  - Nyugodj meg, angyalom - szorítja meg a kezem az ajtóban állva. - Nem lesz semmi baj, bízz bennem - lehel egy puszit a halántékomra. 

  A szívem kétszer olyan gyorsan kezd verdesni, mint fél perccel ezelőtt, amikor meghallom a közeledő lépteket. Az ajtó kitárul előttünk, majd egy mosolygó lány tekint ránk. Mosolya kedves, gyengéd és aranyos. Sugárzik az egész arcáról a szeretet és a kedvesség, ami kicsit megnyugtat. Szőke haja hullámokban keriti körbe arcát. Harryre pillantok, majd újra az előttem álló lányra és így már egyből felfedezem a hasonlóságokat. Bár a haja színe különbözik az öccsétől, valamiért azt érzem, hogy az övé is barna, csak éppen be van neki festve. Gemmára nézve, ugyanaz a bizalom, nyugodtság tölt el, mint amikor Harryre tekintek. 

  - Sziasztok! - köszönt minket, majd arrébb áll az ajtóból, hogy be tudjunk menni. Én lépek be először, majd Harry követ. - Már vártalak titeket, öcsi - öleli magához testvérét a lány. Miután megölelte az öccsét felém pillant, majd elém állva mutatkozik be nekem. - Gemma vagyok, gondolom te vagy Kelly, aki teljesen elcsavarta Hazz fejét.

  - Én ilyet sosem mondtam - szólal meg azonnal a göndör, mire mindketten felé kapjuk a tekintetünk, majd Gemma rá nyújtja a nyelvét, mire Harry felnevet.

  - Örülök a találkozásnak - mosolygok rá melegen. 

  - Látom rajtad, hogy izgulsz, de nincs mitől - legyint - nem foglak megenni, míg nem okozol fájdalmat ennek az idiótának - mutat mögénk, mire a hallok egy halk morgást, de figyelmen kívül hagyva követem Gemmát. - Én már most nagyon kedvellek és tudom miért? Mert Harry szinte senkit sem avat be a múltjába, eleinte engem sem akart, de mivel egy családból vagyunk, én is ugyanolyan makacs vagyok, mint ő szóval meg kellett adja magát. Sok mindent nem tudok még, de a mában kell éljünk nem igaz, nem pedig a múltban. Az, ami akkor történt nem számít csak a jelen, amiben élünk. 

  - Igazad van, én is teljesen így gondolom - bólintok rá.

  Órákon keresztül beszélgetünk, én pedig minden perc elteltével egyre felszabadultabb leszek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondom, hogy boldogan fogok kilépni egy első találkozás után a családtól, de így lett. Gemma annyira kedves és megértő lány, hogy nem lehet nem kedvelni. Az pedig, ahogy egymást eszik Harry megnevetett. Gemma sok mindenre nem emlékszik és ezt mondta is, de nem úgy látom, hogy akkora problémát csinálna belőle, sőt beletörődött és elfogadta, hogy ez az ő sorsa, amin úgysem tud változtatni.

***

  Ma van az év utolsó napja, én pedig már teljesen fel vagyok töltődve. Azt sem tudom, hogy mi lesz velem amikor eljön az este. Harry nem ismer rám, őszintén nem is csodálkozom, hiszen ennyire vidám és energiával töltött már nagyon rég nem voltam. Úgy érzem ez a nap jó lesz, sőt több, mint jó. Ez lesz az eddigi legjobb szilveszteri estém, amit a barátaimmal és a pasimmal töltök. Fekete csillogó ruhám, már rajtam van, miközben az utolsó simításokat végzem magamon. 

  - Gyönyörű vagy - lép mögém Harry majd ölel magához. 

  - Köszönöm - dőlök a mellkasának. 

  A kisebb buli egy közeli helyen lesz, ahol persze nem csak mi leszünk, de nekem megfelel, mivel ő is mellettem lesz. Eleinte nem ott akarták tartani, de mivel én és Gemma is csatlakoztunk az összejövetelhez nem lett volna elég nagy a hely mindenkinek. Mivel olyan tíz-tizenöt percnyi sétára van, nem hívunk taxit, inkább élvezzük az esti hűvösebb levegőt és mivel a fiúk inni akarnak, kocsival sem jöhettünk. De egyáltalán nem bánom. Lehet, hogy a lábam fájni fog, de annyira jól érzem magam köztük, hogy nem érdekel. Louis feloldódott és ahogy látom kezd túllenni rajtam, mivel mellette egy csinos barna hajú lány sétál, aki kuncogva bújik közelebb hozzá.

  - Jól vagy, nem fázol? - hajol hozzám közelebb Harry.

  - Tökéletesen vagyok - nyomok egy csókot a szájára.

  - Kicsit úgy érzem magam köztetek, mintha harmadik kerék lennék - szólal meg Gemma. - Ugye ez nem lesz végig így?

  - Ne hülyéskedj Gem - húzza magához őt is Harry. - A világ két legszebb lánya sétál mellettem ezen az estén, én pedig nem fogom hagyni, hogy bármelyikük is rosszul érezze magát.

  - Harry, ugye tudod, hogy én is lány vagyok és nem értek egyet veled - szólal meg Perrie.

  - Ne aggódj hercegnő, te az én legszebb barátnőm vagy.

  Ittam, sokat ittam. A fiúk pedig megállás nélkül hülyéskedtek és szórakoztak, de persze minket sem hagytak ki a mókából. Volt, hogy mi voltunk a főközpontban, volt, hogy másokat figuráztak ki, de egyikünket sem zavarta a dolog. Boldog voltam. Közelebb kerültem a srácokhoz és Gemmához is. Otthon éreztem magam, még az sem tudta elrontani a kedvem, amikor Jade megjelent. Ő is bulizott, mi is buliztunk és nem foglalkoztunk egymással, sőt úgy érezte, hogy Harry Jade jelenléte miatt sokkal birtoklóbb lett, de nem bántam. Semmit sem bántam meg a mai napból, ahogy ebből az évből sem.

  - Boldog Új Évet! - kiáltotta nép, amint letelt a tíz másodperces visszaszámláló, Harry pedig ajkait az enyémre tapasztva kívánt nekem egy újabb esztendőt, közösen.