Hallom, ahogy a zene tovább dübörög a teremben, ahogy a táncoló népet is érzem, de számomra a világ megállt. Harry szavai csengnek a fülemben és ettől érzem magam, mintha bármelyik pillanatban felmondhatnák a lábaim a szolgálatot. Eddig sem igazán titkolta előlem, hogy mit szeretne és igazság szerint ezt nem is ő találta ki, csak a számnak volt a szövege, de tudom, hogy komolyan gondolta. Bár egy részem ezt eddig is tudta, de az, hogy a fülembe suttogta mély, rekedt hangján, megdermesztett. A szívem hevesen verdes és ez csak erősödik, amikor ajkát a nyakamra nyomja, miközben ölelő karjai egyre szorosabban vonnak magához. Tudom, hogy érzi mennyire feszült lettem, persze, hogy tudja, hiszen ismer. Tudja, hogy ettől a témától zavarba jövök és megrémülök, pedig tudom, hogy nincs mitől, szeretem őt, ahogy ő is engem, viszont ez egy lány számára nem olyan egyszerű.
- Lazulj el - morogja. - Nem akartalak megrémiszteni, vedd úgy, hogy csak énekeltem.
Nem is az rémisztett meg, amire ő gondol, hanem a tudat, ha most nem itt lennénk, biztosan nem utasítanám vissza. Hiszen sok minden történt köztünk, bár a legfontosabb még nem, de ez nem azt jelenti, hogy nem kerültünk hozzá közel. Nem is egyszer, de mindig leállt. Én egyszer sem kértem, de tudom, hogy észrevette rajtam, hogy én még nem állok rá készen, ezért nem erőltette.
- Jól vagyok - motyogom, bár kétlem, hogy a hangos zenében meghallotta.
Érzem, ahogy egy sóhajtás hagyja el az ajkát, majd megfordít a karjaiban és az állam felemelve éri el, hogy a szemeibe nézzek.
- Ne érezd magad zavarba - dönti az enyémnek a homlokát - lazulj el és élvezd a koncertet - suttogja.
- Mi van, ha én is akarom? - szólalok meg mielőtt még átgondolhatnám mit is mondok. Harry először nagyra nyílt szemekkel néz rám, majd arcán pimasz mosoly jelenik meg.
- Akkor nem parancsolnék magamnak megálljt - mormogja a számra.
***
A koncert végét már nem igazán tudtam úgy élvezni, mint az elejét, mivel teljesen elvesztek a gondolataim. Próbáltam kitalálni, hogy mit is akarok és leginkább arra a kérdésemre szerettem volna választ kapni, hogy kész vagyok-e már rá, de persze nem sikerült. Csak jobban összezavarodtam. Harry mély, rekedt hangja még mindig a fülemben csend, ahogy az egyik kedvenc énekesem számát énekelni, amitől nem egyszer pirultam el, amire szerencsére nem tett semmilyen megjegyzést, bár megtehette volna, viszont gondolt rám és inkább hallgatott.
Az utána lévő bulin csak egy órát maradtunk. Táncoltunk, ittunk egy kicsit, majd Harry úgy döntött, hogy nem akar tovább maradni, amivel persze én is egyetértettem, csak azzal már kevésbé, hogy utána kicsit ittas állapotban vele üljek egy szobában, egyetlen közös ággyal.
Hiába dőltem hátra és hunytam be a szemem, nem szűntek meg a kavargó gondolataim, egyre több kép jelent meg előttem és jelenetek, amik bármelyik pillanatban valósággá válhatnak.
- Jól vagy? - simít végig az arcomon Harry, mire résnyire nyitom szemeim.
- Persze - sóhajtok fel. - Miért ne lennék? Minden tökéletes...
- Nem úgy veszem észre - kuncog fel. - Mitől vagy ilyen feszült? Bár sejtem a választ, viszont semmiért sem kell aggódj angyalom, már mondtam neked, hogy nem teszek semmit, ha te nem szeretnéd. Nem akarom, hogy ez és a következő nap erről szóljon. Boldoggá akartalak tenni ezzel az úttal, nem pedig megrémiszteni téged.
- Boldog vagyok - suttogom. - Csak... fura ez az egész és kicsit a pia is a fejembe szállt, pedig alig ittam valamit. Nem tudom, hogy mi lenne jó. Egyszerűen csak cselekedni szeretnék, gondolkodás nélkül, de közben az is bennem van, hogy mi lesz akkor, ha amit teszek holnapra megbánom. Tudom, hogy nem okoznál nekem fájdalmat, nem kell emlékeztetned rá, csak... ez nem olyan egyszerű. Az elején még abban sem voltam biztos, hogy eljutunk idáig, de most, hogy igen boldog vagyok, mert nekem lett igazam és ha akkor nem adok neked esélyt megbánom. Most is szeretnék... - nézek a szemeibe.
- Szeretnél? - mosolyodik el féloldalasan. - Vagy csak úgy érzed, hogy kell? - hajol hozzám közelebb.
- Szeretnék - motyogom.
- Akkor lássuk mennyire gondolod komolyan - támaszkodik fölém, majd tapasztja ajkát az enyémre.
Csókjára azonnal válaszolok, míg kezeimet a hajába vezetem, ami belőle morgást vált ki. Annyiszor eljutottunk már erre a szintre, hogy nem kellene remegnem, mégis azt teszem, mert tudom, hogy ez most más. Érzem, hogy ez nem fog ott befejeződni, ahol általában szokott. Nem fog, mert én sem és ő sem akarjuk ezt. Vele akarok lenni és tudom, hogy képes vagyok rá.
***
Mosolyogva ébredek fel, másnap reggel. A mellettem lévő fiú még mélyen alszik, ám én erre képtelen vagyok. Igazából nem is szeretnék még felkelni, csak a karjaiban feküdni, miközben a mellkasa egyenletesen mozog az arcom alatt. Megnyugtat. A tudat, hogy itt van és az elmúlt pár hónap nem csak egy álom volt, megnyugtat. Sosem gondoltam volna, hogy ez pont a főiskolán történik majd meg velem, de örülök, hogy így lett. Örülök, hogy senki sem ismer úgy, ahogy ő engem, ahogy annak is, hogy ő vezetett be mindenbe, ő mutatta meg nekem, milyen a szerelem és a biztonság. Hálával tartozom neki, még akkor is, ha ezt sokan hülyeségnek tartanák, én úgy érzem, hogy így van. Bár tudom, hogy sosem várná el tőlem, hogy bármit is tegyek, de én szeretnék.
Be kell neki bizonyítanom, hogy mennyire fontos számomra, hogy itt van velem és én vagyok az a lány, aki neki kell, nem pedig más. Mindent el akarok neki mondani, de nem könnyű, ha az ember képtelen úgy beszélni az érzéseiről, ha az illető előtte áll. Nekem sosem ment és nem is fog, ahogy észreveszem, míg ő bármit képes megosztani velem. De valahogy a tudtára tudom adni, hogy mit érzek, hiszen azt is úgy tudta meg, hogy már régóta szerelmes vagyok belé. Írásban ki tudom fejteni a gondolataim és erre már ő is pontosan rájött.
- Miért nem alszol? - szólal meg mély hangján.
- Felébredtem és nem tudtam visszaaludni - adom a tudtára csendesen, mire ölelő karjainak a szorítása erősödik testem körül, miközben halk morgás hagyja el ajkát.
- Még órák vannak az indulásig, aludj - puszil a hajamba. - Vagy akár másképp is eltölthetjük az időt - suttogja, mire megborzongok.
- Akkor azt hiszem aludnom kell - motyogom és az oldalamra fordulok, amit ő morogva jutalmaz, miközben a hátamhoz bújik és arcát a nyakamba temeti. Meleg leheletét érzem a bőrömön, ami persze nem segít az elalvásban, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez is volt vele a célja.
Órákkal később már a repülőn ülünk, visszafelé tartva. Fáradt vagyok és bevallom, hogy kicsit félek a szemeibe nézni, pedig nincs mitől. Igazából egész reggel furán éreztem magam, főképpen, amikor kijelentette, hogy ő is velem fog fürödni. Bár ilyet korábban is csináltunk és akkor nem zavart, viszont azóta változott egy két dolog. Tudom, hogy ő ezt élvezi, hiszen melyik pasi ne élvezné, ha a barátnője zavarba jön attól, hogy a közelében van? Mindegyik, mindig élvezni fogja és ezért ő sem lesz kivétel.
- Minden rendben, kicsit sápadt vagy? - kérdez rá Harry, amikor kilépünk a reptérről.
- Persze, csak tudod keveset aludtam és nem igazán tesz ilyenkor jót a repülés, de jól vagyok - nyugtatom meg.
- Ugye nem így fogsz mostantól végig viselkedni a közelemben? - kérdi sóhajtva.
- Hogyan? - fordulok felé.
- Mindketten tudjuk hogyan, nem kell magad zavartnak érezd a közelemben. Megtörtént és ezen nem tudsz változtatni, azt mondtad nem bántad meg, szóval ne légy az aki előtte is voltál, mert semmi sem változott.
- Tudom - állok meg. - Nem akarok furán viselkedni, csak még kell egy kis idő. De mindet, amit mondtam komolyan gondoltam. Semmit sem bántam meg, csak mindketten tudjuk, hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek.
- És én éppen ezért szeretlek - mosolyodik el.
***
Fáradt voltam, nem is kicsit mire a szobánkba értünk, de Harry megígérte Louisnak, hogy benézünk hozzájuk és persze én is Perrienek, szóval még nem feküdhettünk le. Kézenfogva sétálunk a sötét utcán, egyre közelebb érve a megszokott helyünkhöz. Csendes és kicsi hely, de amikor mi ott vagyunk, hangos lesz és minden a mi nevetésünktől cseng. Sokszor ránkszóltak már, ám amikor nekünk köszönhetően egyre többen jöttek és már nem volt annyira kipusztult a kávézó semmilyen megjegyzést nem tettek, inkább örültek, hogy vannak vendégeik.
- Sziasztok! - mosolyognak ránk a többiek.
- Miért vágtok ilyen mindjárt elalszom fejet? - kérdez rá Louis.
- Talán mert keveset aludtunk?! - húzza fel a szemöldökét Harry, mire Louis arcán perverz mosoly terül szét, én meg érzem, ahogy az arcomat pír önti el. - Hosszú volt az út és este is későn jöttünk haza.
- Vagy inkább az éjszakát nem alvással töltöttétek, de tudom, hogy nem válaszolnátok rá, szóval nem is teszem fel a kérdést, bár le tudom olvasni az arcotokról is - jelenti ki.
- Mi lenne, ha nem baszogatnád őket Lou - mordul rá Perrie. - Semmi közünk hozzá, hogy mi történik a magánéletükben.
Sóhajtva dőlök hátra, mert őket ismerve ennek még sokáig nem lesz vége és mi sem teszünk majd semmit, hogy befejeződjön, de nem is számit, mivel ők a barátaink. Az elmúlt időben pedig rájöttem, hogy a barátok szeretnek vitatkozni és kíváncsiak, de nélkülük az ember élete unalmas lenni. Mindenkinek szüksége van legalább egy barátra, mert nélküle sosem tudná meg mi az az igazi élet. Nekem több is lett egyszerre, mellette egy fiúval is, aki megmutatta nekem, hogy az élet milyen szép is tud lenni és nem mindig az aminek látszik a dolog. Hogy a határok között nagyon kicsi a különbség és sosem tudhatod, hogy éppen utálod az adott személyt vagy szereted, de én már rájöttem. Szeretem. Sosem lennék képes utálni őt, tegyen bármit is.
- És akkor most meséljetek nekünk, milyen volt a koncert? - szólal meg Niall.
- Szinte biztos voltam benne, hogy ti tudtatok a dologról - nézek rájuk - a koncert csodás volt... - kezdek bele a mesélésbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése